01/04/2024
Zöldség nagykereskedésünk irodalmi rovata következik ismét:
Tardos János
Déli gyümölcsök
Az Egy szegény kisgyermek panaszai ciklusból (1957-1967).
Sok kor- és sorstársamtól eltérően én már aránylag korán belekóstolhattam és személyes tapasztalatokat szerezhettem a déligyümölcsök és egyéb, szocialista hazánkban a többség számára elérhetetlen és ismeretlen egzotikus földi javak természetéről.
Midőn 1957. január 20-ának koszhadt hajnalán édes jó apámat tömlöcbe vetették, s én még alig töltöttem be a 3 és egynegyed évet, megnyíltak rendőri erővel megcsonkított családunk előtt a hazai és nemzetközi szolidaritás bőségszarui, amelyekből megállíthatatlanul hullott aztán az égi manna.
Elsőbb a csepeli munkástanács illegális vörös segélyét kézbesítették éjnek évadján budai villánkba besurranó szervezett munkások lábujjhegyen közlekedő titkos küldöttei. Ezek a gyárban számunkra nehéz izzadság árán a melósok által összegyűjtött kicsiny forintocskákat hozták – anyámék pechére éppen akkor, amikor az árnyas órán búfelejtésképp Sarkadiékkal, Kuczkáékkal filléres alapon römiztek, Terv cigarettákat szívtak, és Kadarka nevű vörösre színezett általános alkoholos löttyöt ittak. Annus addigra már szerencsére nyugovóra tért a cselédszobában. De még így is igen kínos lehetett eképp fogadni a szottyadt munkásruhájukat zavartan gyürkésző delegáltakat.
Őutánuk néhány nappal befutott a svájci Vöröskereszt első emberbaráti segélycsomagja is. Számomra Nestlé instant vagy csak sima kakaópor volt benne, tejpor, talán csokoládé, anyámnak Nescafé, esetleg egy vagy két szöttyedt narancs is, de ez utóbbira nem esküszöm meg.
Narancsot amúgy talán időnként lehetett kapni, vagy csak esetleg később, de arra határozottam emlékszem, hogy a születésnapi torta tetejére (október!) az Úrasszonyok Szakácskönyve szerint Annus citromhéjat reszelt díszítésül. Örüljön a börtöntöltelék pereputtya, hogy egyáltalán ilyen különleges, bár elég savanyú déligyümölcsöt beszerezhetett. Amúgy Annus, a mellénk kirendelt bentlakó cseléd relatíve bőkezűen hitelezte anyámat, aki az első időkben mint ellenforradalmár felesége foglalkoztatási tilalom alá esett, de amúgy is szülnie kellett, mert különben nem lett volna öcsém. Úgyhogy addig is, míg az 56-os forradalommal és annak veszteseivel némileg szolidarizáló kiadói pártemberek meg nem szántak minket, Annus lett a családfenntartó, s a kilencvenes évek elején bekövetkezett haláláig sem voltunk képesek neki leróni ezért a pénzben kifejezhető kötelező hálánkat. Igaz, ő ezt nem is igényelte.
Mintegy 18 hónap elteltével apámat egy április 4-e előtti általános szabadulónapon számunkra visszaadták, s ezzel nemcsak érzelmi életünk gazdagodott jelentősen (én például eléggé apás voltam), de anyagi helyzetünk is lassú javulásnak indult. Addigra anyámat teljes munkaidőben foglalkoztatta már előbb a Hungarian Trade, majd a Népművelés című havi periodika, apám pedig francia baloldali szerzők szigorú társadalomkritikát tartalmazó regényeit fordította szakmányban magyarra, előbb mások neve alatt, majd a megbocsátó hatalom forró ölelésétől kissé átmelegedve immár a saját nevén, miközben persze hivatalos szerződés kötötte az OFFI nevű országos fordítóirodához is, hogy a biztonság kedvéért legyen mit munkahelyként a személyi igazolványába beírni. De déligyümölcsként ekkoriban még – mint bárki másnak széles e hazában – nekünk is meg kellett elégednünk a málnaszörppel, illetve kicsit később a Bambi nevű enyhén narancssárga szénsavas kőolajipari melléktermékkel.
Az ötvenes évek végén az volt az általánosan bevett rendszer, hogy amikor valamilyen zöldségnek vagy gyümölcsnek elérkezett a szezonja, azt szüleim ilyen-olyan forrásokból beszerezték, és a konyhaasztalra helyezték. Így ismerkedtem meg magam is sorban a retekkel, a paradicsommal, a zöldpaprikával (semmi kaliforniai, az imperialista kém volt még akkor), a cseresznyével, a meggyel, az eperrel, a málnával, a kétféle dinnyével, meg mittudomén, a körtével. Alma, az volt egész évben, a magam részéről eléggé utáltam is.
Aztán teltek-múltak az évek, szüleim elváltak, eltérő irányok szerint újraházasodtak, majd apám 1963-ban Párizsba disszidált, a fehér frottír teniszzoknik és a feketeségig túlérett banánok őshazájába. Ez utóbbi információ természetesen francia sárga postai egyencsomagok formájában jutott el hozzánk, amint az első eldobható golyóstoll is. (A korábbi golyós- és töltőtollakat is el lehetett dobni, de az ilyesmiért azután otthon mindig megszidtak.) De most fókuszáljunk csak a koromfekete banánalakú valamikre. Az apám nem volt hülye: ezeket gondosan zölden vagy nagyon halvány sárgán, éretlenül adta postára, csak hát míg lovasszekéren elérkezett a pesti vámhivatalig, s míg ott gondos kezek át nem nézték, esetleg meg nem dézsmálták, mihozzánk eljutni nem tudott. Csak amikor már tuti volt, hogy a banánpép ízetlen és teljesen gusztustalan állagú lett, akkor kézbesítették ki nekünk nagyduzzogva, nehogy már rákapjunk itt a kapitalista csemegére.
Persze a gondos elhárítók azzal nem számoltak, hogy a válás után részünkre juttatott Attila úti bérleményünk felett, a harmadikon laktak Bartáék, akikhez zsenge általános iskolás korom óta én magam sűrűn átjártam „tévét nézni”. (Értsd: a náluk szanaszét heverő Stern magazinokat izzadt kézzel lapozgatni, nem mintha el akartam volna mélyedni a német nyelv finomságaiban. Annál jobban érdekeltek a fedetlen vagy rosszul fedett keblű manökenek és más énekesnők, valamint filmsztárok egészalakos fotográfiái.) Ráadásul Barta Pista bácsi, második világháborús hős partizán, amúgy baromi rendes értelmiségi pasi, a véletlenek és a párt kifürkészhetetlen akaratából a Délker vállalat vezérigazgatója volt, s mint ilyen, fő felelőse a fejlődő szocialista hazánkba áramló görög és izraeli naracsszállítmányoknak, az egyiptomi datolyának és fügének, valamint az Olympos fantázianevű másodosztályú narancslének. Úgyhogy ilyesmiből náluk mindig lehetett vételezni, és én nem is nagyon kérettem magam.
De gyorsan peregtek az évek, és lassan megjelent a karácsonyi gyümölcsvásárok kínálatában a kubai narancs, és ha jól emlékszem, egyszer még mintha banánt is osztottak volna, s talán jutott nekünk is belőle, ha valami véletlen folytán a nagy tülekedésben anyámat agyon nem taposták. (Annus akkor már rég valami maszek nőgyógyásznál volt sokszoknyájú tót cselédasszony, s ha komolyabban tudott volna írni és olvasni, talán még műtőasszisztensségig is vihette volna. De ő cselédként is boldog, elégedett és halál becsületes volt, miközben minket, gyerekeket sem felejtett el soha.)
Így érkeztünk el felhőtlen kommunista boldogságban az 1967-es év nyaráig, amikoris anyám valahogy megdumálta Aczél elvtársat vagy valamelyik befolyásos sameszét, hogy részünkre nyugat-európai családlátogatás céljára egy hónapra érvényes középkék útlevelet kiadni szíveskedjék, valamint vásárolhassunk az OTP-ben fejenként 5 dollár nagylelkű költőpénzt. Cserébe 30 nap múlva hazajövünk, és addig is itthagyjuk túsznak a hülye öcsémet, ha esetleg mégsem jönnénk haza, hogy akkor rajta verjék el a port.
Ugyan meg kellett várni előbb az izraeli-arab háború végét, mert addig hadiállapot volt, de az csak hat napig tartott, és akkor június végefelé elhúzhattuk a csíkot, nem is 30 napra, hanem jóval többre, mert végül csak valamikor augusztus 20. előtt evett haza minket a fene.
Nem állíthatom, hogy csaknem 13 évesen a kinti élelmiszeripari termékek minden figyelmemet lekötötték volna, de tény, hogy sok olyasmit fogyasztottam, amelyről addig fogalmam sem volt, hogy azt eszik vagy isszák. Banánt – bár az nem volt nekem teljesen új – tonnaszámra ettem, öt fillérbe került. Egy-két arany Winstont is elszívtam, mert az olyan felnőttesnek nézett ki. És muszáj volt a tenger gyümölcseit is végigkóstolnom, mert egy csomó olyan tengerparti étterembe elcibáltak, ahol hiába követelőztem, nem volt akkori favoritom, vagyis zöldborsófőzelék fasírttal. Így aztán a kagylóktól a rákokig meg különféle kideríthetetlen eredetű és gyanús állagú tenger gyümölcséig mindent végig kellett kóstolnom, és ebbe egy idő után rezignált szívvel bele is nyugodtam. Forró csokit ittam meg Oranginát és Coca Colát jéghidegen, mert az az igazi – nem pedig a hülye Márka szőlőlé vagy mit ajnároztak akkoriban itthon.
Az egzotikus gyümölcsöknek és zöldségeknek még a nevét sem igen kérdeztem meg, mert sejtettem, hogy úgysem tudnak magyarul. Ha elém tették őket meghámozva, jégágyon, színes cukorsziruppal megöntözve, megettem őket, mint mondjuk az ananászt, de ha nem, hát nem. A kókuszt törje fel, akinek az enyémnél keményebb a feje. Így is szar volt hazajönni az Erős Pista meg a szovjet sűrített tejkonzervek üvegbe, alumíniumhengerbe zárt világába.
