17/08/2025
Náray Tamástól...
"Anyám és apám a szüleim voltak, nem a barátaim. Mindent megkaptam, amire szükségem volt, de nem kaptam meg mindent, amit szerettem volna. Akkor nem esett jól, de ma már elismerem, hogy ez így volt helyes. Hatéves koromig alig ettem édességet. Később is csak akkor, ha utána fogat mostam. Ma, amikor a szám mosolyra szalad, már egyáltalán nem bánom, hogy így volt. A szüleim nem voltak különösebben engedékenyek. De mindent lehetővé tettek, amire vágytam. Nem kötötték ugyan össze a teljesítményemmel, nem szabtak feltételeket, ugyanakkor világossá tették, hogy vannak kötelezettségeim, amik alól nem bújhatok ki, még ha terhes is némelyik.
Akármilyen elfoglaltak voltak, napi egy étkezést együtt töltöttünk. Vagy reggel, vagy este. Hétvégén pedig mindet. Az asztalnál csak egymásra figyeltünk: nem szólt a rádió, nem működött a tévé.
Amikortól iskolába mentem, minden napra kaptam egy apró feladatot: -hozz egy vajat, vagy fél kiló kenyeret, vagy egy tejfölt, és így tovább, a boltból. A pénzre egész nap vigyázni kellett. Otthon pedig segíteni teríteni, letörölgetni, ágyazni, rendet rakni. Minden nap valamit, a tanulás mellett.
Nem követelték meg a korai fekvést. De tíz órakor ágyban volt a helyem. Mindig ugyanakkor. Legfeljebb negyedóra olvasgatást lehetett kiharcolni. Már gimnazista voltam, de nyáron "lámpagyújtásra", télen kilenc órára otthon kellett lennem.
Sokszor hagyták, hogy elessek. A szó szoros értelmében ls, az átvitt értelmében is. Megtanultam egyedül felemelkedni a helyzetekből. Közben rám figyelve biztattak, készen arra, hogy bármikor beavatkozzanak, hogy meg tudom csinálni, ha akarom. És, hogy küzdenem kell.
Nem hagytak panaszkodni. Elmagyarázták, hogy sem az, sem a sírás nem fognak segíteni. Olyan megoldást kell választanom, ami valóban a hasznomra válik, tehát gondolkodjak.
El kellett magam látni. Az én felelősségem volt, mit viszek magammal, hogyan intézem a különóráim közti időben a dolgaimat. Hagytak levegőhöz jutni. De tudni akarták, hogy hol veszem azt a levegőt...
Anya és apa mindig "kéznél volt", ha szükségem volt rájuk. Soha nem mondták, hogy nem érnek rá. De azt tisztáztuk előtte, mennyire fontos az ügy és tűrhet-e halasztást. Ha nem, azonnal rendelkezésre álltak.
Keveset voltam felnőttek között. Elmondták, hogy amiről beszélgetnek, az számomra se nem fontos, se nem érdekes. A felnőttek nem a pajtásaim. Ezért előre kell köszönnöm, csak akkor szólnom, ha kérdeztek, és bár a kor önmagában nem erény, de fárasztó, ezért át kell adni a helyem.
Minden évben, tizennyolc éves koromig, nyaraltam a szüleimmel. Ők is nyaraltak együtt minden évben, nélkülem, egy hetet. Felnőttként értettem meg, miért tették.
2017. október 22. Ma 60 éve, hogy találkozott anya és apa. Egy esős októberi napon, a Lukácsék cukrászdájában. Apa már fiatal mérnök volt egy gyárban. Anya még egyetemista. 51 évet éltek meg együtt. Boldogok voltak. És boldog gyermeket neveltek.
Amikor végre, nagy nehézségek árán elutazhattam Párizsba, a zsebemben a londoni pályázaton megnyert kétéves ösztöndíjjal, izgalommal és félelemmel teli szívvel ácsorogtunk, anyám, apám és én, a Keleti pályaudvar peronján. Anyám gyönyörű volt, mint mindig, halvány rózsaszín, könnyű nyári ruhát viselt, és végig csak mosolygott, de láttam, a szeme megtelt aggodalommal. Apám büszkén, feltartott fejjel állt mellettem, és biztatott.
-Boldogulni fogsz! -mondta. -Ne is gondolj másra! Átölelt és megveregette a vállam. A mozdony felől sípszó hallatszott. Felléptem a lépcsőre és visszanéztem rájuk.
-És ha mégsem? -kérdeztem szinte suttogva.
-Akkor hazajössz. A házban minden úgy fog várni, ahogy elmentél. A szobádban vetett ágy, az asztalunknál pedig étel lesz számodra mindig. Persze szomorúak leszünk mind, hogy nem sikerült, de később majd megvigasztalódunk és új lehetőségek után nézünk. Azonban egyelőre még nem tartunk itt! Még csak ott vagyunk, hogy most meg kell mutatnod, magadnak fiam, hogy nélkülünk is meg tudsz élni. S ha majd már biztosat tudsz, elbonthatjuk a gyerekszobát.
A kocsisor nagyot rándult és tompa kattogással elindult velem az új életem felé.
Azóta már a szülői ház sem áll és vele együtt a gyerekszoba is elsüllyedt, tovatűnt az időben. De igazad volt apa. Hamar kiderült, megélek nélkületek is. Viszont nélkületek semmi sem sikerült volna."
(Náray Tamás)
